Feltámadás (Túlélők Földje novella)Nyúlós köd borította Libertant és környékét. A város melletti, fáktól körülvett kis tisztásra torz kreatúrákat vetített a Hold. Szél susogott a lombok között, mintegy zenei aláfestése e kísérteties éjszakának. 
 Két férfi közeledett az elhanyagolt, de még mindig tekintélyt parancsoló kőkerítéshez. Megálltak a bejáratot jelentő rozsdás vaskapunál és egyszerre néztek fel a tetején díszelgő feliratra: FELTÁMADUNK! 
 - Nem valami bizalomgerjesztő - szólalt meg csendesen a magasabbik. Hatalmas orra valósággal kiugrott az arcából. - Legszívesebben hazáig szaladnék.
 - Én is, elhiheted. - A másik férfi jóval alacsonyabb volt társánál. - De gondolj a benti ékszerekre. Ennyit csak megér? 
 Beléptek a temetőbe és a hátsó rész felé indultak, ahol a gazdagabbak sírhelyei voltak. Odaérve mindössze két mívesen elkészített kriptát láttak. Az egyik régebbinek tűnt, de a másik egészen friss volt. Ez utóbbit vették szemügyre. 
 Súlyos vaslándzsák meredeztek az ég felé, teljesen körülzárva a végső nyughelyül szolgáló alacsony épületet. A Hold fénye lobot vetett a levélformájúra alakított vashegyeken, nem sok jóval kecsegtetve a kései látogatókat. A rudak között legfeljebb egy gyerek fért volna át, nekik maradt a mászás. 
 Nagy nehezen, egymást segítve átjutottak az akadályon, de mire átértek, a szél teljesen elállt, halotti csend borult a környékre és hatalmas cseppekben szakadni kezdett az eső. Pillanatok alatt bőrig áztak. 
 Odaléptek az épülethez. Az ajtó szintén vasból volt és nagyon masszívnak tűnt. 
 - Ezen nem jutunk be - mondta a nagyorrú és a kilincsre ütött. Őt lepte meg legjobban, mikor az ajtó fülsértő nyikorgással kitárult. 
 Mindketten a földhöz lapultak, még a lélegzetüket is visszafojtották. Csak nagyon lassan mertek felemelkedni. 
 - Majd' szívrohamot kaptam. Miért nem kenik ezt az ajtót?
 Az alacsonyabb férfi nem foglalkozott barátja nyöszörgésével, bekémlelt a kriptába. Odabent korom sötét volt, de egy égen keresztül cikázó villám, kékes derengésbe vonta a lehangoló épületbelsőt. 
 Mindketten beléptek és rögtön megakadt a tekintetük egy gyönyörű vázán. A magasabbik a vázához lépett, majd belenyúlt. Azonnal jobb kedvre derült, mikor kihúzott keze között egy gyémánt nyakék tündökölt. 
 - Na mit mondtam neked? Megcsináltuk! Megcsináltuk!
 Az öröm hangjaiba azonban egy másik, félelmetes hang is bekapcsolódott. Halk kopogás hallatszott a szoba közepén álló koporsó felől. A vér rögtön meghűlt az ereikben. 
 - Mi volt ez? - kérdezte az alacsony.
 - Én... Én... Nem tu... dom - dadogta a társa. - Szerintem a... koporsóból jött. 
 Óvatos léptekkel indultak előre, mikor mögöttük nagyot nyikordult a vasajtó. Ijedten pördültek meg, de csak a szél támadt fel újból odakint. 
 Bent megint hallatszott a kopogás, majd rögtön utána farecsegés és egy mély sóhajtás. Egy villámtól fény gyúlt a helyiségben, a falon pedig a két férfi árnyéka mellett, egy harmadik, emberszerű árnyék is látszott. És ez az árnyék hörögve feléjük indult. 
 Sikoltva menekültek ki a kriptából; a vaskerítést félelmükben szinte helyből átugrották. Kirohantak a temetőből és a közelben lévő épülethez rohantak. Nem törődtek vele, hogy ez a helytartó háza. Sőt. Még örültek is neki. Megőrülve a félelemtől, mindent bevallottak. 
 A helytartó a szipogó gnóm gyerekhez fordult.
 - Tulajdonképpen mit kerestél éjszaka a kriptában?
 - Én csak fogadásból... A többiek azt mondták, hogy nem merek ott maradni éjszaka. - Látszott fiún, hogy mindjárt elsírja magát. - Hallottam, hogy jön valaki, de azt hittem, a barátaim akarnak rám ijeszteni. Úgy gondoltam, hogy én ijesztem meg őket...
 A helytartó megsimogatta a gyerek fejét.
 - Jól megijesztetted őket barátom. (A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 26 szavazat alapján 6.3)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szörnykertem története (Túlélők Földje novella). | Létrehozás: 2004. március 1. 14:50:42 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 |   Nyomtatási forma |  
  |